Jelentkezz be itt!

Semmi és a felkelő nap háza.

Blogbejegyzés

Azt hiszem ilyesmi írásokat mostanában maximum csak magamnak írtam a füzetembe, így simán előfordulhat, hogy semmi értelme az egész gondolatmenetemnek. De az is lehet, hogy nyomokban igazságot tartalmaz és ki-ki a maga módján ki tudja belőle hámozni azt, ami neki fontos lehet. Egyszer valaki azt mondta rám, hogy olyan Besenyő Pista figura vagyok, amit mostanra már bóknak is szoktam felfogni. Most azonban egy picit másképpen szeretnék a hierarchiáról írni.

Amikor introverzióról írtam, akkor megemlítettem, hogy az én személyiségtípusom egy nagyon szigorú duális rendszerben próbál értelmezni szinte mindent. Ennek megvan az előnye és a hátránya is. Többek között a szorongásaink nagy részét innen hozzuk magunkkal. Ha valamire lehet mondani, hogy ez genetika, akkor ez a jelenség bizonyára az. Hogy ez hogyan és miért alakul így, azt lehet találgatni, vissza lehet menni egészen az anyaméhig, de helyette fogadjuk el, hogy van az embernek olyan tulajdonsága, ami veleszületett és megváltoztathatatlan. És ez nem más, mint a saját énje.

De miből áll ez a bizonyos ÉN? Egyrészt áll a testünkből, amitől nem tudunk függetlenedni. Másrészt áll az érzéseinkből, amin maximum csak uralkodni vagyunk képesek megtanulni, de tőlünk függetlenül is léteznek. Harmadrészt áll az érzékelésünkből, ami magától értetődően egyedi, és nem alakítható. És végül a késztetéseinkből és a gondolatainkból. Ha ennyi mindenünk van, amin nem mindig, vagy nem feltétlenül működik a szabad akarat, akkor beszélhetünk-e egyáltalán énről? Mi van, ha az ÉN egy NEMÉN, és a valóság egy eltorzított emlékkép?

Koinosz kozmosz vagy idiosz kozmoszban, azaz kollektív világegyetemben vagy egyéni világegyetemben élünk? A kollektív világegyetem valahol a pszichoszexuális érésünk elején szakad a nyakunkba úgy teljes egészében, addig csak a kvázi valósából kóstolgatjuk azt. A tudat mozdulatának van egy metaforikus sémája. Az első szinten, bent és kint, lent és fent. A második szinten, bent és fent, fent és lent, bent és kint. Minél inkább beljebb vagyunk magunkban, annál inkább eltávolodunk a világtól és fordítva. Nemrég kiragadtam Freudtól egy mondatot, –pontosan nem emlékszem mi volt az – a lényeg, hogy az apákkal való kapcsolatban van valami különös megfoghatatlan, ami talán minden vallásnak a magva lehet. Mennyire szimbolikus még így a saját szavaimmal is ez a mondat!

Tegyük fel, hogy az Apa, „teremtő erő” az maga az Isten, az Isten pedig a tudatosság. Az Isten adja a törvényeket, az Uralkodó pedig kontrolláló feladatot lát el, vagy nevezhetjük végrehajtónak is. Nagyon érdekes, ahogy ez a patriarchális világban így alakult ki. Freud szerint ezek az ősi „primitív” törvények nem csak a közösség védelmét szolgálják, de egyúttal a vérfertőzés útjába is kíván állni. Valószínűleg azért volt szükség az ősi időkben ilyen szabályok szerint élni, mert nagyobb valószínűséggel fordultak elő ilyen esetek. Jung hosszasan levelezett egy indián törzs főnökével. Egy olyan törzsről van szó, ahol az őslakosok még bőven a mágikus világban éltek. Abban hittek, hogy egy sámánszertartással kell áldozni az Istennek azért, hogy másnap újra felkeljen a nap. Ez a hitrendszer lenyűgözte Jungot is. Akárhogy is, ez egy rajtunk kívülálló Isten, mint maga az Anyatermészet.

Ezt a fajta mágikus világszemléletet az Európában ismert vallások ma már csak nyomokban tartalmazzák. Jung a kutatásai során foglalkozott az álmok jelentésével. Érdekelte, hogy fekete és fehér ember másképpen álmodik-e. Azt fedezte fel, hogy bizonyos tudat alatti jelképek kultúrától függetlenül azonosak. Jung a saját álmában jött rá a kollektív tudattalan fogalmára. Nem lehet azt mondani, hogy felfedezte, inkább megtapasztalta.

Az egyik tudat tehát nem tud a másikba belepillantani. De következtetni lehet róla. Tehát az, ami tudatos az időben már rég elmúlt. A tudattalan pedig egy telepátia. A valóság pedig egy véletlen egybeesés. Pont, ahogy te is érezheted úgy, hogy csupán csak véletlen műve, hogy ezen a világon vagy. Amikor azt mondom, hogy ÉN, a belső világban mindenki egy személyre gondol. Tehát ebben az értelemben mindenki saját maga végső valósága.

Amikor elérjük, a tudat meditatív nyugalmi állapotát egy kívülálló megfigyelőként szemléljük a saját gondolatainkat. A gondolatok pedig leválnak rólunk, képekké és hangokká alakulnak. Ezek az emlékképek legalább annyira valóságosak, mint maga a valóság. Tényleg mondhatnánk, hogy skizofréniáról van szó, de ez kontrollált formában történik. A gondolkodó és a szemlélő tudat nem egy és ugyanaz, de nem is másik tudat. Erről is sokat gondolkodott Jung.

„Felkelt Saul a földről és nyitott szemeivel sem látott semmit.” (Ap.Csel. 9,8)

„Úgy tűnik nekem, hogy ennek a kis igének négyféle jelentése is van. Egyik jelentése az, hogy amint a földről felkelt és szemét kinyitotta, semmit sem látott, és az a semmi az Isten volt, mert amikor Istent látta, azt nevezi semminek. Második jelentése, hogy amint felkelt nem látott semmi mást csak Istent. A harmadik jelentése, hogy egyetlen dologban sem látott semmi mást, csak Istent. A negyedik, hogy amint Istent látta, minden dolgot semminek látott.” (Eckhart mester, 37-ik prédikáció)

A szerző VoodooLove VoodooLove
Torzult szeretetnyelvű szadista gazember vagyok, aki a Galaktikus Birodalom, partizán gerillájaként, szub-mazó kurvákkal gengszterkedik, puncipecegtető switchekkel trollkodik, és agyonbassza a tömegkultúrát (is). Időnként női hangon beszélek. Áldozatomat nem ölöm meg csak megsebesítem. Ismeretlenekkel nem játszo(k), keresztbe teszem a kezem előttük. Joker és Harley nem viccel! Tudd hol a helyed szuka! Különben úgy jársz, mint Csipkerózsika, akit megbasztak alva, és kilenc hónap múlva Ikreknek ad életet.

Oszd meg velünk véleményed, kritikád! Hozzászólások követése

Írj te is egy üzenetet!



* Az eMail mező kitöltése kötelező, de nem jelenik meg a honlapon, nem osztjuk meg harmardik féllel!
** Hozzászólás írásával elfogadod az aktuális Felhasználási szabályok és feltételeket és az Adatvédelmi irányelveket!